Őrült Harry

Őrült Harry: Kalandok hét dimenzióban


Írta: David Wilcock
Magyarra fordította: Kéri Zoltán

ELSŐ RÉSZ: HARRY

Légzésem gyors és rekedt volt. Fájt a fejem, mintha fúró fúrt volna koponyámba. Olyan gyorsan futottam, mint eddig még soha. Nem. Még ennél is gyorsabban. Szívem légkalapácsként vert.

Egy fura gyárban tévedtem el. Üldöztek. Hova tudnék menni? Hogyan tudnék menekülni borzalmas üldözőm elől? Nem emlékeztem, hogyan kerültem ide. A tüdömből durva gőzként ömlött ki a levegő.

Minden izmom kiabált, ellenkezve üvöltött. Csuklóm égett, mint mikor forró vas szorul az üllő ellen. Körbenéztem, utat keresvén, de nem láttam semmit. Dobozhalmazok, gőz. Hosszú fémfalak nyújtóztak a magasba.

Fura csövek különböző méretekben, végtelenül tekeregtek a falakon. Izzadtság csurgott a homlokomból. A szemembe. Gyorsabban futottam, még gyorsabban. Szemem sarkából egy nagy, mechanikus eszközt láttam, egy emelvényen.

Ködös kép, de ismerős. Valami megszokott, amit már láttam, nagy, mechanikus, valami olyasmi, mint…

(egy hajtómű, tájékoztatott belső hangom)

A nagy fura tárgy felé futottam, az erősen csillogó króm spirálos, tekergő csövek és rések fele. Valami másnak is kellett lennie itt, egy teljes kocsi, ha már ennyit láttam. Valami.

Ki lehet törni, ha van egy járgányom. Lehagyni a fenevadat, ami üldözött. Mit tehettem? Elfutottam a motor mellett, reményeimet vele hagyván. Hallottam az ádáz dobogást mögöttem. Meg tudtam különböztetni a saját és üldözőm hangját.

Kopp-kopp-kopp, hallottam a lábaim. Mögöttem egy másik hang. Tam-tam-tam, ismerősen hangzott, mint mikor egy ló elhagy egy versenyen. Paták hangjai. Ettől még kitartóbban futottam. Paták. Mint mikor üldöz téged egy borzalmas fenevad.

(fenevad, ez talált, fuss csak, ha tudod, mi a jó neked)

Miféle fenevad volt ez? Ugyanaz a kétütemű kitartó ritmusa volt, mint nekem. Ez azt jelenti (két láb, két pata, két szarv?)

(valamiféle fenevad)

(a fenevad, ördögi ötlet, a fenevad elől menekülvén, az ördög elől menekülvén)

Ó istenem, ne ez! Bármi, csak ne ez! Üldözőm természetét illető hirtelen felismerésem most figyelmetlenné tett. Magam elé néztem, de látóterem egyes részei kifeketültek, mintha egy villanyszerelő került volna az agyamba és sorra kihúzta volna a kábeleket.

Előreestem, kezeim előrelendültek. Lábaim megtorpantak, és épphogy fel tudtam állni, próbáltam tovább futni. Agyam száguldott, tudtam, hogy kudarcra vagyok ítélve. Futottam az életemért.

Futás. Kegyetlen futás – légzésem rekedt, csuklóm éget, lábaim szétesnek. Minden lélegzetért küzdve, levegőt alig kaptam. Futás kicsi egérként, vért szagoló macska által üldözve.

Végignéztem a folyosón. 30 méterre innentől véget ért. Balra továbbkanyarodott. Agyam szúrni kezdett. Tele voltam izzadtsággal.

A folyosó 10 méter múlva balra fordul, tisztán látható volt. Futottam, ahogy csak bírtam. Agyam pánikolt. Éreztem, hogy lábaim megadják magukat. Kanyar. Fordulj el és próbáld meg…

BUMM! Halálos vég.

Mozgás vége.

Karjaimat mindkét oldalról befogták egy satu erejével. Csak vöröset láttam. Vörös bőr. Izmos csukló. Közvetlenül az arcom előtt.

Megfogtak. Nem futok tovább. Borzalmasan erős karok általi fogásban.

Karmok a kezeken. Karmok a bőrömbe fúródnak.

Üvölteni kezdtem, egy hang, mely túlharsogta a kárörvendő nevetést, amit nem is hallottam. Túl voltam rajta. Elfogtak. Élet a pokolban, ez várt rám, lent, a borzalmas mélységben…

BUMM!

Nagy rántással felüvöltettem, szívem ádázul kalapált. Hideg izzadtság. Körülnéztem, még mindig lihegve, és azt hittem, futok, de egy szobában voltam – ez csak egy álom volt.

Arra vágytam, hogy újra normálisan érezzem magam, de ekkor feleszméltem, hogy életem borzalmas valósága változatlan maradt.

Sose képzeltem volna, hogy ilyen leszek, de el kellett ismernem, hogy valahogyan dimenziók közt rekedtem.

Semmi szokványos sem maradt bennem, amit szokványosan emberinek neveznek, mert már a nem-fizikai világokat is oly könnyen látni tudtam, mint azt, amit régen egyszerűen “valóságnak” neveztem.

A fizikai valóságom sokkal kevésbé tűnt tömörnek, hanem mintha fodrozódó interferenciamintázatok eredménye lenne, energianyalábok össztánca. Ráadásul öt érzékem mindegyike drámai módon érzékenyebb lett.

A telefon csörgése hangosabb lett, mint egy süvítő tehervonat mellett lenni, és már régen megoldottam ezt a problémát, azáltal, hogy kihúztam a falból. Szinte minden elektromos készüléket ki kellett húznom, mert hallottam a bennük folyó áramok zümmögő hangjait.

Nem volt valami kellemes, hogy enyhén fogalmazzak. Ki akartam menni tényleg, de halálra voltam rémülve ilyen állapotban a külső világgal kapcsolatba kerülni.

Gondolataim most már korábban lehetetlen gyorsasággal száguldoztak, és csupán egy ismert tárgyra való pillantás ezernyi különböző elemzést indított el fénysebességgel.

Egyszerre gondoltam arra, hogy hogyan épült, hol készült, milyen anyagokat használtak fel, a leggyakoribb felhasználási módjai, milyen értéke lenne, ha eladnám, milyen színekre festhetném be, és mi történne, ha kidobnám az ablakon és leesne a földre.

A rágás és járás csendes zajai dübörgéssé erősödtek, így halkan próbáltam meg járkálni és enni. Az élénk színű tárgyak a lakásomban olyan intenzívek voltak, hogy fájt a szemem ránézéskor, így le kelett takarnom mindet, hogy elkerüljem ezt a kellemetlen érzést.

Fizikai testem egy hullámzó, folyékony energiaoszlopnak tűnt, és rövid időre még átlátszó is lett a kezem. Kitartóan próbáltam elhessenteni ezeket a dolgokat, de bárhogy próbáltam is, egyszerűen nem szíveskedtek eltűnni. Komolyan aggódtam elmém épségéért.

Ráadásul ebben az új világban azt is felfedeztem, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Könnyedén tudtam érzékelni különbözőféle átlátszó lényeket, amik mindenhol léteztek körülöttem, másnak láthatatlanul.

Sok ilyen lény gonosz és démonikus volt, és nem tudtam hogyan lehetne tőlük megszabadulnom. Mintha figyeltek volna engem és észlelték volna kínos helyzetem, és hogy látom őket. Bizonytalanná tett létezésük és arra vágytam, bárcsak lennének újfent láthatatlanok.

Két heti szabadságot vettem ki, mielőtt ez elkezdődött, és most lejárt a szabadságom, és vissza kellett mennem a való világba, ahogyan épp voltam. Komoly kétségeim voltak, képes leszek-e rá.

Eléggé össze tudtam szedni a gondolataim, hogy stabil legyek újra és normális mint mások, és hogy lelassítsam az agyam, ha megpróbáltam. Mégis minden információ és látomás folytatódott és folyt és körözött körülöttem, és a világ telve volt lényekkel.

Nevettem magamon, ezen a különös problémán, amivel most szembe kellett néznem. Honnan tudtam volna, hogy kívánságom teljesülése ilyen horror? Ezek a kérdések betegségként kínoztak.

Miért nem kívántam valami értelmesebbet? Egy milliárd dollár. Hírnév. Bármi. Tíz újabb kívánság! Bárcsak vissza tudnék menni arra a csodás napra és valahogyan megváltoztatni, ami történt.

Bár csak pár rövid héttel ezelőtt volt, mintha örökké előtte lett volna. A kép nagyon élénken előttem volt, ahogy visszagondoltam rá.

Egy meleg nyári napon Ray régi iskolai barátom hívott, aki most tért vissza több évi antropológiai tanulmányaiból, Mexikóból. Fellelkesültem, ahogy mesélte, hogy felfedezett egy fura, agyvelő alakú kaktuszt, aminek állítólag erős pszichedelikus hatása volt, és sámánok, bennszülöttek használták, akikkel együtt dolgozott.

A kaktuszok sok évvel ezelőtt egy éj alatt nagy jelentek meg fekete kráterekben a sivatagi homokban. Néhányan a törzs tagjai közül fehér fényt láttak arrafele a föld fele villanni.

A kaktuszok sokáig biztonságban voltak elrejtve és nevelték őket, de Ray mégis kiérdemelte, hogy egy ilyen szent növényt kapjon ajándékba, mert mélyen kötődött a törzsbeliekhez. Valahogyan sikerült neki áthoznia a vámon és visszahoznia Amerikába.

A sámánok figyelmeztették Rayt, hogy a kaktusz nagyon erős és csak olyan embereknek szabad enni belőle, akiknek acélból van az akaratuk.

Én nagyon vágytam új dogok kipróbálására és tudatosságom kibővítésére, így örültem nagyon annak, hogy Ray felkínálta a vezető szerepét ebben a kalandban.

Az első ötletünk az volt, hogy mindketten felváltva veszünk belőle, tehát az egyik tiszta marad és figyel, és tudja vezetni a másik tapasztalásait. Mivel Ray már a sámánokkal megtette egyszer, nekem kellett először sorra kerülnöm.

Ray nagy hátsó erdejében átadott egy kaktuszdarabkát, amit épp előtte vágott le bicskával. A madarak hangja visszhangzott az erdőben, ahogy mondta, hogy csak egyek egy kis darabkát belőle és rágjam meg, ahogy csak tudom.

Bedobtam a számba, de borzalmas íze volt, olyan, mint egy 9 voltos elemnek. Amint elérte a nyelvem a fura íz, szokatlan tapasztalatom volt.

A testemből kifele mentem és valami szürke területbe kerültem. Váratlanul megjelent egy csodálatos fénylény, és azonosította magát, mint aki kívánságaim teljesíti.

Azt kérdezte, mi az, amit mindenen felül szeretnék az életemben.

Persze a tipikus dolgok futottak át az agyamon, mint pénz és hírnév, de ez nem volt elég. Minden másnál jobban igaz tudást akartam, ami aztán valami ritka, alig valaki – vagy senki – által ismert tudást adna. Elpusztíthatatlan kiváncsiságomban azt kívántam, hogy minden felől legyek tudatos, az egész teljes valóság iránt, legyen az fizikai vagy spirituális.

Jó okom volt, hogy ezt kívánjam. Az ufók, problémák és paradoxonok, mint szellemek, pszichikai jelenségek, paranormális képességek számomra napi szenvedéllyé váltak, és válaszok után égtem.

Egyszerűen olyan sok dolog volt, amit nem értettem és szívem égett a válaszok után. Nyilvánvaló, hogy volt valaki, aki tudott mindent és én akartam lenni ez a valaki.

Ez tűnt AZ ötletnek: mindegy, hogy a kormány rejtegeti-e a titkos repülő szerkezeteket, vagy miféle misztérium, mindennek utánajárhatnék. Honnan tudtam volna, mit várjak? Nem láthattam volna korábban a jeleket? Hogyan tudhattam volna, hogy mi a valóság?

Mutatóujjam körmére haraptam. Már hallottam a szellemek susogó hangját. Fel kellett hogy zavarjam őket kiabálásommal az álmomban. A tetőt bámultam. Olyan borzasztóan komplikálttá vált az életem, semmi sem működött már szokás szerint. A valóságot nem tudtam többé valóságnak venni – szinte idegen voltam saját testemben.

Alig bírtam ki, elkezdtem letörni. Álmaim borzalmasak lettek – aludnom muszáj volt, hogy meneküljek a világ elől, de csak egy újabba kerültem, ahol bármi megtörténhetett és a legszörnyűbb rémálmokra számíthattam.

A plafonra bámultam, saját gondolataimba burkolózván. A különös örvénylő stukkómintázatok mozogni kezdtek, forogni, és alakot változtatni. Bizarr képváltozások, mint amilyen ez, voltak az első megfigyeléseim ezzel az átkozott képességgel.

Semmi sem volt többé egy tömör tárgy. Régi fizikai létem valósága már olyan szűk volt. Tömör tárgyakban régen meg lehetett bízni, nem mozogtak vagy tűntek el, mint most.

Felültem az ágyon és a rugók hangja robbant bennem. Egy alak, a szekrényem mögött, gyorsan elillant. – Sosem leszek már biztonságban – gondoltam magamban, fejem két kezem közé szorítva, és rázva kétségbeesésemben.

Felkeltem és nyújtózkodtam. Felfigyeltem, hogy a tojás alakú aura, ami testem körül volt, most más színben izzott, mint a szokásos világos, egészséges szín. Hasam körül egy alantas örvénylő feketeség körözött. Nagyon éhes voltam.

Amint felkaptam a nadrágom a földről, egy piciny teremtmény iszkolt ki belőle és eltűnt szem elől.

– Átkozott! – kiáltottam utána. Hát, isten már megátkozta, gondoltam. Mindent az egyensúly kérdésére lehet visszavezetni. Mert mindenre, ami jó, létezik gonosz is, minden yinghez egy yang is van, és ez a világ rendje.

Ki tudja, hány ember életét rontják el titokban ezek a pici gonosz manók? Velem csak az volt a különbség, hogy most már láttam őket és létük már nem titok. Olyan kíváncsiak voltak – túl kiváncsiak. És mintha mindenhol lettek volna.

Ahogy felkaptam a felsőm, egy kicsi kutyafejű bámult rám a polcról. Magamból kikelve, felkaptam egy baseball labdát a földről és a lény felé dobtam. Rossz dobás volt és elvétettem, és csak egy hatalmas dobbanást hallottam, ami végigfutott a gerincemen.

Egyik kezem hideg, izzadó homlokomra helyeztem. Megint megátkoztam magam – miért akartam valaha is tudni, milyen a valóság? Majdnem biztos voltam benne, hogy nincs visszaút. Csak két hét telt el, mióta látomásaim kezdődtek, de inkább két évnek tűnt, vagy akár két évszázadnak.

A két hét mint egy rossz rémálom volt, ami elől nem volt menekülés vagy nem ébredtem fel belőle.

Karrierem volt, emberekkel kellett beszélnem, és felelősségem volt. Ezen dolgok fontossága immár jelentéktelenné kezdett válni. Csupán értelmesnek tűnni a sok ember közt épp elég nagy probléma volt.

A munkába menetel problémája megint elfogott egy új félelem formájában. Tőlem telhetően a legtöbbet megtettem, hogy működőképes maradjak, de úgy éreztem, az élet minden oldalról meg akar fojtani.

Bekötöttem az övem. Mély levegőt véve sétáltam a fürdőszoba felé. Kinyitottam a hálószobaajtót. Az első napon ez volt, mikor tényleg valami pszichotikus történt.

Lassan csuktam be az ajtót, biztosítva, hogy elég halk legyen minden. Óvatosan hagytam, hogy visszacsússzon a helyére a kilincs. Nem akartam figyelmet kelteni és nem élveztem az ajtó záródásával járó kataklizmikus hangzavart.

Gyors pillantást vetettem a hall felé. Ott állt, a hall felénél bal oldalt, ez az átkozott szörnyeteg. Egy nagy növény volt, amit sok éven át gondoztam. Nem kis tisztelettel néztem gyönyörű, sokszínű aurájára. Sosem gondoltam volna eleddig, hogy a növények ennyire élőek.

– Helló, Harry. – mondta a növény. – Hogy vagy ma reggel?

– Ó, szuper, szuperül vagyok.

– Tényleg? Ugyan, Harry, engem nem tudsz becsapni. Tudom, hogy valami aggaszt. Min merengesz?

– Ezek az átkozott növények olyan sokat tudnak – gondoltam magamban.

– Hát, nem tudunk mindent – mondta, – de ha neked kéne egy helyen ülni és semmit csinálni, igencsak kíváncsi lennél az emberekre, akikkel együtt élsz.

– Értem, de a növényeket nem szoktam emberszámba venni, embereknek, akik velem élnek. Sosem mondtál semmit!

– Legalább most már örülhetsz, hogy beszélhetsz valakivel, aki már évek óta ismer. Ez több, mint amit a legtöbb barátodról elmondhatnál.

– Hát igen, ez találó.

– Harry, valami bánt téged. Jobban fogod magad érezni, ha megszabadulsz tőle. Mi aggaszt?

– Nos, – mondtam – azt hiszem, igazad van. Nem tudom már kezelni ezt a világot. Két héttel ezelőtt még minden olyan könnyűnek tűnt. Akkor is, ha tele voltam munkával vagy határidő szorított, nem tudom hasonlítani ehhez a percről percre harccal, csak azért, hogy ne nézzek ki teljesen idiótának.

– Igen, a te esetedben ez talán tényleg nehéznek bizonyul – így a növény. – Pontosan mi okozott neked ennyi bánatot?

– Egyszerűen csak átkozottul sok van ebből a negatív, visszataszító életformából a világon. Sehova se mehetek, ahol nem látok démonokat vagy hallok hozzám beszélni vagy egymás közt. Azt hittem eddig, az erdő csendes – most már úgy tűnik, sosem lehetek egyedül többé.

– Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindig negatív reakciód kell legyen rá – mindig van valami, amiről beszélni lehet, és én úgy gondolom, ez egy biztonság, minthogy nem tudsz már szenvedni a gondolataid saját börtönében.

– Ha csak a magány lenne, minden rendben lenne – válaszoltam, a növény érvét a fülem mellett elengedve. – De a társaság maga az igazi probléma! Annyira benne vagyok a szellemvilágban, alig tudok sort keríteni rendes emberekkel való beszédre! Mindig, ha látom a negatívokat, úgy érzem, engem bámulnak, rám fenik a fogukat, vagy ilyesmi. Ki tudja, mit tehetnek a kicsik, ha ellenem szövetkeznek?

– Hát, az igazság az, hogy a szellemvilágban mindig van egy egyensúly, ami gonosz és jó közt feszül. Többet kéne koncentrálnod a jó szellemekre, mint a gonoszakra. Itt vagyunk érted, és a problémáidon átsegíthetünk.

– Kösz – mondtam. – Szeretek beszélgetni, de most mennem kell munkába. Azt hiszem, még aludtam, amikor az ébresztő szólt.

Ez a szaros óra az egyetlen, amit még nem húztam ki. Ezt az álmot átélni… Nem tudom, melyik rosszabb – álmodni vagy ébren lenni! Alig tudok különbséget tenni.

Ez az, ami olyan baromi félelmetes. Ma reggel egész lelkemmel azt hittem, hogy a pokol beszippant. Aztán felébredtem, és ráébredtem, hogy alig van időm zuhanyozni és indulni!

– Igen, el tudom képzelni, hogy az ilyen dolgok kínoznak téged. Jobb, ha indulsz, ha munkába akarsz érkezni. Csak arra kérlek, emlékezz, hogy mindig van valaki, akivel beszélgethetsz. Nem szabadna egyedül megpróbálnod mindig túlélni az eseményeket. Az az, amikor erősebb dolgok jöhetnek be. Csak vigyázz magadra, és most menj és zuhanyozz.

– Köszi – mondtam – még találkozunk.

Megmarkoltam a fehér fogantyút és beléptem a fürdőszobába, még mindig félvén attól a lehetetlen tapasztalattól, aminek nemrég lett csak vége.

A visszhangra és susogásra figyeltem, miközben fogat mostam. Erre kényszerítenem kellett magam, ez valahogy a földön tartott. A fekete papírba meredtem, amit a fürdőszoba tükre fölé ragasztottam merő félelemből.

Ez volt az egyik legfélelmetesebb problémáim egyike: úgy tűnt, hogy a tükrök egyfajta kapuk más világok számára, amit néha a túlvilágnak hívnak, ahol bármilyen fizikai törvény, mely a földön uralkodott, már nem volt érvényes. Amennyit megtudtam, a túlvilág az evilág megfordítottja.

Egy sötét világ volt, az egésze valami kékes vibráló energiából épült fel. A fizikai világ még látszott a túlvilágban, de a tárgyak csak átlátszó árnyékok, vetületek voltak. Úgy tűnt, hogy ha bármilyen lény utazott az én világomban, lassú volt és nehézkes, de a tükör túldoldalán egész könnyen mozogtak.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy mit látnék vagy tapasztalnék odaát, és halálra voltam rémülve tőle. Már most is nagyon erős hatással volt rám a saját világombeli tapasztalatom, és valahogy éreztem, hogy odaát még ezek a törvények sem érvényesek.

Bármi, ami élt, bármilyen dimenzióban elérhető volt azon a kapun keresztül, be tudott lépni a földbe és láthatóvá válni előttem. Dimenzióközi szellemeknek csak egy elég nagy tükröt kellett találniuk. Még a pocsolyák és tavak felülete is használható volt, feltéve, felületük elég csendes és háborítatlan volt.

Most, hogy láttam őket és nem lehetett kétségem, hogy valódiak, bénult voltam egy ilyen portál előtt, tudván, hogy áthúzhatnak ebbe az új testembe, ha nem vigyázok.

Bizsergést éreztem az idegeimnek végigfutni. Egy hete volt csak, hogy felfedeztem, egyszer fogmosás közben. A fura energiafodrokat figyeltem az arcomban, mikor lenéztem, hogy kiköpjem a pasztát.

Mikor kiegyenesedtem, majdnem megfulladtam a maradék pasztában, mert a tükörben pont mögöttem állt egy lapos képe egy tükörsima fekete alaknak, ami befele fordulni látszott a sarkokban.

Semmit sem tudtam kivenni, csak a körvonalait, de ez is épp elég félelmetes volt, mintha az alak maga egy kapu lett volna a téridőben, ami elnyeléssel fenyegetett engem. Ez nem valami alacsony asztrális volt, ez valami sokkal erőteljesebb és fenyegetőbb.

Úgy éreztem, mintha a föld kiesett volna a lábam alól, kezeim ösztönösen a medence után nyúltak, a fogkefe jobb oldalamra esett le. Nyál és hab fröcskölt az ajkaimból, ahogy megfordultam, hogy szembenézzek a kapuval. És semmi sem volt ott, kivéve egy fura nyomást a csuklómban és hideg levegő érzete. Megkönnyebbülten megfordultam, csak hogy meglássam megint ugyanazt a figurát.

Magasra szökött az adrenalin, elektromos kisülések száguldoztak az idegeimben, és az ereim kifeküdtek a nyomás alatt. Nagyon nehéznek éreztem magam és elmém messze elszállt, az idő lelassult az örökkévalóságig.

Tudtam, hogy egy üvegtükör, mégis ösztönösen beleütöttem ököllel, hogy bezárjam a kaput. Az öklöm állapota utána nem számított, csak romboljam le a borzalmas veszélyt.

Nagy erővel odaütöttem. Az adrenalinom buzgó, hasforgató émelygéssé vált, ahogy karom belemerült a tükörbe, anélkül hogy eltört volna, egészen a vállamig.

Szörnyedve láttam, hogy úgy viselkedett, mintha egy kis membrán lenne, ami valahova máshova vezet! Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani a kezem, lökésekben jeges fuvallat kezdett húzni beljebb és beljebb, néha már majdnem a nyakamig.

Megállíthatatlanul vacogtam, könnyek csorogtak le megkínzott arcomon, és meglepően magas hangon sírtam, mint egy gyerek. Minél jobban bömböltem, kapálóztam és dulakodtam, annál mélyebbre szippantott be. Lábamat megvetettem a tükör előtt, hogy meggátoljam teljes besüppedésemet.

Minden előzmény nélkül egy pillanatra leállt a bömbölésem, és ebben a piciny résben egy kép jelent meg a fejemben, semmi más, mint egy hirtelen felvillanás. Nem tudtam kivenni, csak hogy erős fehér fény.

Valami magas, átlátszó, fehér ruhás ember alakját öltötte. Hangosan visszatért a bömbölő hangom, mintha abba se maradt volna, és tovább dulakodtam a félelmetes kapuval, aztán hirtelen, a szünet megint következett. Aztán megint és megint.

Minden alkalommal egy kicsit hosszabb volt, a kép pedig tisztább. Kétségbeesésemben erre próbáltam koncentrálni, mert ez mintha nyugodt lett volna a dulakodás ellenére. Amint figyeltem a képre, egy részem mintha oda lett volna teleportálva, és egy mély, hang visszahangzott az elmémben.

– Küldj felé szeretet, minden erőddel szeretetet küldj feléje, és nem árthat neked.

A megoldás lehetősége által felvillanyozva mély erőt éreztem feltörni magamban. Valahogyan a fehér ruhás ember vezetett át ezen az eseményen.

Egy biztos belső tudás által érezni tudtam, hogy minden szeretet, amit valaha éreztem, egy kritikus tömeghez kezdett közeledni, és wz az erő felgyülemlett bennem , már-már saját korlátaim fölé emelkedvén. Egyetlen pontba próbáltam fókuszálni ezt az erőt, és egy hatalmas NEM kiáltással belelöktem a képbe.

A szoba azonnal megtelt fehér fénnyel és a fullasztó nyomásnak vége lett. Testem vadul visszalökődött saját erőfeszítésemtől.

Hátratántorodtam, nem volt mibe kapaszkodni, és a mosókosár tetejére zuhantam. Nagyon fájt a fenekem a találkozástól, de ez volt az utolsó, ami foglalkoztatott. El kellett menekülnöm a fenébe, és ezt is tettem. Üvöltve, a fürdőköpenyemet majdnem szétszaggatva rohantam ki a fürdőszobából.

Ez a rettenetes esemény tükröktől nagyon valós félelemhez vezetett. Nem tudtam, hova juthattam volna, és mi történt volna, ha beszippantott volna az a rettenetes kép. Ez a rettegés vezérelt, mikor minden tükröt letakartam fekete anyaggal vagy papírral, hogy semmi se fenyegethessen.

Minden rendben volt, ha a tükör le volt fedve, mert rá tudtam tenni a kezem, és nem ment át.

Az éltető meleg zuhany ellenére nem tudtam másképp érezni, csak félni borzalmas emlékeimtől. Majdnem elfelejtettem a fehér lényt és megoldását, viszont ennél jobban féltem egy újabb támadástól.

Fogalmam sem volt, a “szeretetet küldés” trükk működött-e volna másodszor is, vagy hogy az erő megjelent-e volna, ha szükség van rá. Röviden szólva, nem bíztam a tapasztalatban. Annyi új és sötét dolgot ismertem meg, hogy alig tudtam valamiféle logikai rendbe rakni. Folyamatos rettegés volt a reakcióm.

Megfésülködtem és megborotválkoztam a mosdó előtt. A vastag anyag fekete szálaiba bámultam, és elképzeltem, hogy nézne ki az arcom a tükörben. Egész jó lettem az ilyesmiben, de így is néha megvágtam magam a borotvával.

Fontos volt, hogy mindeközben a borotválkozást folytassam, a tisztálkodás segített elhitetni, hogy még épelméjű vagyok. Mikor a törülközéssel és hajszárítással is készen voltam, felöltöztem és lefele készültem.

Amint lefele mentem, egy rövid időre szokatlan mintákat és térképeket láttam a szőnyegen. Tiszták voltak, de semmi értelmet nem láttam benne.

– Hát, ha ez valóság, akkor attól tartok, még sokat kell tanulnom – mondtam hangosan a falaknak.

– Igen – mondta egy láthatatlan hang. – Így van.

Ugrottam egyet félelmemben a hang hallatán. Ez a szellem kellett, hogy legyen, aki velem együtt lakott és Johnnak hívták. John itt lakott a házamban 13 évig, mielőtt meghalt egy hirtelen szívrohamban.

Azt mondták, hogy John halála utána gyorsan oszlásnak indult, mert egyedül lakott és csak egy ápolónő talált rá pár héttel halála után! Sajnos halála nem volt teljes, és befejezetlen munkát és kötelességet hagyott hátra a földön.

Mivel kötelességének érezte, hogy nem hagyhatja itt a földet, a régi házában maradt szellemként. Sosem magyarázta el nekem, mi volt ez a kötelesség. Biztosan nagy csapás volt neki, hogy sétált a házban, mintha minden rendben lenne és saját testét látta oszlásnak indulni.

John már képes volt más dimenziókban közlekedni, de ez semmiképp sem volt teljes mértékű spirituális megvilágosodás.

Később azt is megtudtam, hogy még nem volt képes teljes kozmikus tudatosságot elérni. Ez volt az a pont, mikor egy szellem eleget tanult, hogy egyesüljön az Eggyel. Aztán az egész univerzumban egyenlően szétáramol és a párhuzamos univerzumokban is, mindenről tudatos lesz ami van, volt és lesz, és szerepe lesz új világok létrehozásában.

Így hát John úgy élt, hogy neki jó legyen, mindig kiutat keresve a a szabadulása felé. Tudta, hogy én vagyok a kiút, és ez valahogy frusztrálta őt. Persze én mit sem tudtam erről annak idején.

Próbáltam nem mutatni a hirtelen félelmem, mikor John beszélt velem.

– Helló, John.

Eltartott egy ideig, amíg bánni lettem képes Johnnal. Sosem voltam még szellem társaságában és az első reakcióim merő rettegésből fakadtak.

– Nos, Harry, hogy tartod magad?

– Hát, azt hiszem minden rendben, azon kívül, hogy halálra éhezek.

– Ugyan már, valami történik. Láttam, milyen ugrásra készen álltál, pedig én csak köszöntem neked.

– Hát, azt hiszem úgy mondhatnánk, hogy ez az egész dolog egyszerűen kiakaszt – mondtam, hirtelen őszinteséggel. – Úgy értem, annyira sokkal több, mint amit valaha elképzeltem, hogy van. Úgy tűnik, minden minden oldalról rám törne, és semmim sincs, hogy megállítsam.

Ez az állítás Johnt mélyen elgondolkodtatta, miközben a konyhába sétáltunk. Amint a reggeli gabonapelyhet tartó fiókhoz nyúltam, megint elkezdett beszélni. – Nem tudom, hogy tényleg ennyire erőtlen vagy-e – fogott hozzá.

– Tudod, minden ember saját sorsának kovácsa. Bármit megtehetsz, ha csak hiszel benne, hogy képes vagy megtenni. Bárcsak én megtanultam volna a leckét, amíg még volt rá idő. Nem olyan nehéz sikeresnek lenni az életben – csak hinned kell a saját erődben, és meg kell lennie az akaraterőnek és elszántságnak a sikerhez.

Elővettem egy műzlitálat és egy kanalat a szekrényeimből. A műzlisedény nyitva volt és elkezdtem tölteni a tányérba. John szemeibe néztem, annyira elragadtatva, hogy nem vettem észre, hogy a műzli az asztalra ömlött.

– Vigyázz!

Lenéztem, és láttam, hogy mi történik.

– A francba! – kiáltottam.

– Nyugi, csak pehely! – mondta John. – Nem szabad mindenen annyira aggódnod. Töltsed csak a műzlit a tálkába. Próbálj meg emlékezni, hogy elképesztő új képességekhez jutottál, miközben le is gyengültél attól, amit látsz. Úgy tudod irányítani a dolgokat, ahogyan csak akarod. Csak gondolj erre – van egy képességed, ami senki más élő embernek sincs, amennyire te tudod.

Ha előnyödre használod, az eredmények csodálatosak lehetnének. Én úgy gondolom, egyszerűen fel kéne hagynod a félelmeiddel, és velem jönni a tükörbe. Garantálom, hogy olyan embereket és dolgokat fogsz látni, amik sokkal elképesztőbbek, mint amiket valaha elképzelni tudtál volna.

– Mondtam már, hogy nem állok erre készen. Ne helyezz már nyomás alá! Ha késznek érzem magam, talán egy nap megteszem. Most még egyszerűen rágondolni is túl kiakasztó. Ötletem sincs, hogy mit várhatok el. Nem az-e az, ahol a sok alacsony szintű teremtmény él?

Amint John újra beszélni kezdett, felkészültem, hogy éhesen bekapjam reggeli műzlimet. Az agyam megint a jó öreg “elkések a munkából” paranoid folyamba kezdett, de bizonyos tekintetben valami fizikai dologtól való félelem egészen nagy megkönnyebbülés volt.

– Ne aggódj azokon a teremtményeken. Velem általában nem is törődnek. Ha igen, tudom, hogyan kell kezelni őket. A mi rezgésszintünk lényegesen magasabb, mint az övék. Ez azt jelenti, hogy mi sokkal gyorsabban tudunk egyik dimenzióból a másikba ugrani, mint ők. Szó szerint le tudjuk őket futni a téridő különböző szintjei közt.

Aztán teli szájjal közbeszóltam. – Ez számodra csodás, de velem mi lesz? Ha az az alak a tükörbe ránt, semmi garancia, hogy lelkem bármi több lenne, mint erőleves.

– Ne aggódj. Meg tudom mutatni neked, hogyan tudsz dimenziókban utazni. Kitartóan rágtam, csodálattal bámulva Johnra.

Így folytatta: – Simán csak meg kell tanulnod, mit kell mondani, és megjegyezni a neveiket és formáikat a különböző dimenzióknak. Ha egyszer ezeket az egyszerű dolgokat tudod, könnyű megtenni, amit akarsz. Majdnem istenszerű képességekkel lettél megáldva, egyféle értelemben, és közben az egész időded azzal töltöd, hogy egy helyben ülve siránkozol.

Ezzel érzékeny pontra talált. – Hogy a francba tudhatod te ezt? – kiáltottam, közben tej- és gabonadarabkák repültek az ajkaim közül. Szemeim kitágultak, a kanál hangos csörömpöléssel esett a tálkába egy söpréshez hasonló mozdulatom eredményeképp.

– Semmi elképzelésed sincs arról, mennyire aggasztott mindez engem! Fogalmam se volt, hogy ezek az erők ennyire intenzívek és félelmetesek. És aztán folyton úgy érzem, démonok kergetnek és ez nem recept egy boldog személyiséghez. – tettem hozzá némi szarkazmussal.

– Megértem a helyzeted – mondta John. – Egy kis kiigazitásra lesz szükség, hogy oda juss, ahol mindez már kényelmes. És nem leszel egyedül ebben, csak egy kicsit korábban teszed ezt meg, mint mások.

Minden embernek megvan a képessége, amiről csak álmodozik a szokásos életében. Csak a modernizáció az, ami által elvesztettük a régi spirituális tudást. A tudósaitok eredménye, hogy azt hiszitek, csak agyatok 10 %-hoz van hozzáférésetek!

A kaktusz, amit bevettél, egy utat kínál az ár kapuit megnyitására, és most az egész agyad beszél önmagához a tudatos érzékeléseidben, és felismeri a többi szintű rezgést, ami körülveszi. Mindezt a növény nélkül is megtehetted volna, de talán sok évig tartott volna és nagy munka. Legalábbis, amíg a csomópont meg nem nyílik.

– Miféle csomópont?

– Nos, Harry, egy olyan időkbe érkezünk, mikor ezeket a dolgokat minden embernek kezelnie kell, attól függetlenül, hogy készen áll-e rá vagy sem. Neked mindezen most végigmenni egy áldás, álruhában, mivel sokkal könnyebb félelmeid legyőzni, mikor a környező világ még nagyjából stabil.

Ez a vortex, amiről beszélek, egy ablak sok dimenzió közt, amit részben a nap periódusa okoz. Sok ideig tartana, ha elmagyaráznám neked, de egyszer talán megpróbálhatjuk, ha akarod.

Mostanra maradjunk annyiban, hogy előfutára vagy bolygótok történelmében legfantasztikusabb tapasztalatoknak. A legtöbb embernek jelenleg rengeteg erőfeszítésre lenne szüksége, hogy ugyanezeket elérje, amiket te most átélsz.

– Úgy tűnik, baromi nagy egérutat találtam – mondtam, amint feszült izmaim ellazultak.

– Semmi kétség – válaszolta John – Amíg a legtöbb ember csak alig használja ezeket a képességeit, neked most majdnem mindhez van hozzáférésed. Ez irtó nagy előnyt jelent. Idővel fel fogod fedezni, mennyire elragadó.

– Most biztosan nem vagyok elragadtatva – válaszoltam, amint lenyeltem az utolsó falatokat. – Az életem maga a pokol, és különben is, késésben vagyok! Mennyi az idő?

– Majdnem nyolc óra.

Sosem nézett órára.

– Ajaj, akkor indulnom kell.

Leöntöttem a tejet a lefolyóba és beletettem a tálkát. John hátulról beszélt hozzám. – Semmit sem teszel félre kedves barátainknak? Még egy olyat is láttam itt, ami egy macskára hasonlít. Gondolkodj el rajta – befogadhatnánk őket háziállatoknak.

– Nagyon vicces.

A mosatlanokat a mosogatógépbe helyeztem, közben mindegyik kis bombaként robbant a fejemben. – Ez az utolsó dolog, amit akarok. Fenébe ezekkel a kis dögökkel.

– El kéne őket fogadnod, legalább megpróbálni – mondta John. – Ha megérzik félelmed, még visszaszólnak a parancsnoknak, és még több figyelmet fordítanak rád. Akkor aztán igazi csata lenne a nyakunkon.

– Nem tudom.

Bezártam a műzlis dobozt. Felvettem a kulcsaim az asztalról, fémes hangja nagyot csattant a fejemben. – Nem fogom azzal fecsérelni az időmet, hogy aggódok. A helyzet így is épp elég rossz.

– Igen, de akkor is meg kell próbálnod nem félni. Tényleg komolyan kéne venned a javaslataim, mivel sok különböző lény is van itt, és a figyelmed iránt sóvárog.

– Milyen szép gondolat – vágtam vissza. – Elég rossz, hogy a sok kicsit látom – és még azt mondod nekem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Mit tegyek, ha találkozok valamivel, aminek még nagyobb ereje van?

– Csak tegyél úgy, mintha nem látnád, és talán ő sem vesz észre téged.

– És mi van, ha igen?

– Akkor imádkozz. És küldj egy mentális üzenetet a problémáddal. Segítséget küldök, amilyen gyorsan csak tudok.

– Hát, ez megnyugtató.

Visszagondoltam a fürdőszobai tapasztalatomra egy pillanatra, feltetettem a műzlisdobozt a szekrényt kinyitva. Amint kinyílt, két kis szőrős lény loholt ki belőle.

Elég sejtelmes módon kapcsolódtak egymáshoz, talán szexuális kapcsolatban voltak. Ez túl sok volt nekem, és odavágtam a műzlisdobozt a helyére.

– A k*rva istenit! Ez az én házam! Gyűlöllek titeket! – üvöltöttem, és becsaptam a szekrényajtót, ami visszaverődött a falon és újra kinyílt. A hang szinte tűrhetetlen volt, nyolcszorosan erősebb, mint “süketítő”. Benéztem újra a szekrénybe, és a kis lények rejtélyes módon már eltűntek. Hidegen izzadtam.

– Nyugi, nyugi, pihenj le!

John izgatott és hangjának sebessége is megnőtt. – Te engeded meg, hogy ezt tegyék veled! Egyszerűen csak ne törődj velük.

Vettem néhány nagy levegőt és lecsillapodtam, hangom magassága is csökkent. – Igazad van, az anyukám ugyanezt mondta mindig az iskolaudvaron elnyomó gyerekekről. Mindig nehezebb volt őket ignorálnom, mint ahogyan ő ezt beállította.

– Meg kell próbálnod, mert így sokkal nehezebbé teszed a dolgokat magadnak.

– Szuper – mondtam – Mennem kell munkába, különben még kirúgnak. Nem fizetnek azért, hogy otthon pihenjek.

– Akkor hát mire vársz? Irány az ajtó!

– Oké, szia – becsuktam a szekrényt és az ajtó felé vettem az utam. – Ne csinálj belőle nagy ügyet.

– A saját tanácsod kéne megfogadnod.

– Okostojás – mormogtam kifele menet.

– Én is szeretlek, Harry. Legyen jó napod a munkában és próbálj meg nyugton maradni. Az új képességeiddel nagyon figyelmesnek kell lenned, hogy ne tűnjön fel, hogy veled valami történik.

– Tudom – válaszoltam. – Mindent megteszek ezért.

– Ez elég sok, főleg, ha egyszer itt majd minden beindul.

– Remélem, igazad van.

– Tudom, hogy igazam van. Most menj!

MÁSODIK RÉSZ: JOHN

Harry kisétált az ajtón, és újra szabadnak éreztem magam.

Ugyanis Harry munkába való visszatérése tette lehetővé, hogy kinyissam a ruhák által elzárt tükreit és elmenjek a többi dimenzióba csavarogni. Már túlságosan régóta voltam itt.

– Talán szerzek egyet a heti 5D hírújságból – gondoltam. Mosolyogtam magamban, hiszen ez nem is egy újság, és mivel két földi hete nem voltam ott, nem is igazán heti.

Szerettem játszadozni a földi fogalmakkal. Besétáltam a lakószobába. – Harry egy belevaló fickó, de nagyon frusztráló dolgozni vele, mint entitással. És még teljesen tudatlan afelől, hogy én hozzá vagyok rendelve, és hogy mi az igazi feladatunk itt.

Mikor eljön az ideje, remélhetőleg elkezdhetek neki mutogatni és átvinni a tükrön. Még pokolian hosszú út áll előtte.

A szobában sétálva folytattam belső párbeszédem. – Elég baj, hogy erőit nem tudja jó célokra használni. Annyi minden van, amit tehetne, ha csak elfogadná sorsát teljes szívből ahelyett, hogy ellene harcolna.

Miért tűnik mindig úgy, hogy a legrosszabb személyes problémákat a legegyszerűbb megoldani? A démonok igazából nem tudnak ártani neki többet, mint mókusok vagy nyulak. Bárcsak volna lehetőségem megmutatni neki, milyen csodákat képes megtenni ő maga.

Legalább az erőket konstruktívan tudom használni; és megfelelő időzítésben meg kell tanítanom őt ugyanerre.

Besétáltam a lakószobába. A szoba közepén egy nagy sötét lepel volt, ami a ház legnagyobb tükrét fedte el. Vendéghez méltóan állt a falon, mintha ő is tudná, hogy mire képes, és büszke is lenne erre.

Közel léptem a tükörhöz és óvatosan el kezdtem távolítani a ragasztószalagot a széléről, a bal felső sarkában kezdve. Ehhez ujjaim hegyét 3D-be kellett sűritenem. Lassan csúsztattam le ujjaim, amíg jó háromnegyedét szabaddá nem tettem.

Remélem, Harry nem jön vissza – gondoltam magamban. – Kiakadna, ha megtudná, hogy csökkentem védőpajzsát, amit rettegése a tükör köré épített. Mellesleg nem hinném, hogy felszednénk erre járó szörnyeket.

Kíváncsian néztem tükörképem. Érdekes volt a háttér hozzá, úgy tűnt, mintha kirakatba bámulnék egy boltban, szinte láttam az irodát a túloldalon. Megmarkoltam a tükör oldalát és felálltam a tükör előtti sámlira.

A másik lábam is feltettem a tükörbe, óvatosan a keret aljára helyezvén. Egy hirtelen mozdulattal fejjel előre átlöktem magam a tükrön. Lábamat felemeltem, hogy teljes biztonsággal, teljes testemmel átérjek.

Testem átrepült a kapun és beléptem a Túlvilágba. Minden ugyanolyan volt itt formailag, csak kísértetiesen hiányzott a fény.

Egy ködös kékes izzás folydogált a természetes objektumok körül, és mivel sok fából készült tárgy volt, a bútorok körül könnyen látni lehetett az utat, mivel minden ragyogott. A látás kicsit megváltozott ebben a szférában, mindent egy bizonytalan köd vett körül.

A szőnyegre a lábammal előre érkeztem. Ahogy földet értem, felvertem a port, melyet csak ritkán söpörtek el. Bizonyos tisztelettel néztem körül, mivel sok energia volt itt, amit hasznosítani tudtam.

Szinte éreztem magam világítani és minél tovább éreztem így, annál nehezebbé vált a visszatérés. Elkezdtem sétálni a szobából kifelé, a szoba túlsó falának irányába.

Ahogy a folyosón mentem a konyha felé, elhatároztam, hogy egy fura jelenséggel fogok kísérletezni, ami a túlvilág sajátossága. Több százszor csináltam már eddig, de még mindig lekötött.

Végigsétáltam a régi tanyám árkádsora közt, és átmentem a konyhába. Ahogy a lakószoba fele vezető folyosón mentem, majdnem beleütköztem egy asztal kiálló lábába. Nevettem. Annyira ragaszkodtam a megszokásokhoz – szellem voltam ugyan, de ritkán mentem csak át tömör tárgyakon. Ez nem az én stílusom volt.

– Mi a fene – mondtam mosolyogva.

Pár lépést hátráltam és ádáz sprintbe kezdtem egyenest az asztal felé. Egy őrült ugrással átugrottam az asztalt és lábbal előre átmentem a falon. Elvétettem az ugrást és keresztcsontomon landoltam a lakószobában.

Egyáltalán csak azért érkeztem földre, mert elhittem, hogy az egy padló és a gondolataim besürítették egy valós objektummá itt a túlvilágban.

– Milyen jó, hogy szellem formában vagyok – gondoltam. Rendes emberek napokig töröttek lennének egy ilyen földetérés után. Felkeltem, és leporoltam a fenekem. A túlvilágban az anyag nem volt ilyen sűrű, mint a rendes földi, hacsaknem úgy akartad.

Minden energiamező nagyon közel volt egymáshoz itten, ami könnyűvé tette a dimenzióból dimenzióba való ugrásokat. Az embernek csak a nevét és alakját kellett tudnia a dimenziónak, és világok ezrei váltak elérhetővé.

Érdekesnek találtam, hogy a tükrök a túlvilágon különleges tulajdonsággal rendelkeztek. Ha épp nem voltak lefedve sötét papírral, amint Harry tette, hamuszürke színben jelentek meg.

Ködös csillogással tükröztek a fényt a túloldalról, és ez egy tó tükrére hasonlított. A fényváltozások ellenére az egész egy nagy márványtömbnek nézett ki.

Az egyszerű vizualizáció, ahova kerülni akartam, a megfelelő tükörhöz vagy felülethez vitt és a halvány tükröződések előre sejtették, hova fogok kilyukadni. A tükrön való átlépés lassulást, besűrűsödést jelentett.

Harry nem vette észre, de nekem elég nehéz volt ilyen sok időt töltenem körülötte, mivel a túlvilág volt természetes lakhelyem. Több dolog is volt, amit Harry nem értett belőlem, és még sokáig nem is tudhatott meg. Amíg össze nem szedte magát, én voltam érte felelős, hogy fenntartsa és jólérezze magát.

Ezeken gondolkoztam, míg elsétáltam a tükörig, ahol percekkel ezelőtt tükörképem nézett engem. Mosoly tűnt fel arcomon, ahogyan betettem a kezem a tükörbe. Még mindig kicsit rémisztő volt a kezeim csonkként a csuklóm végén látni. Kihúztam őket és egy lábra álltam.

A másik lábam betoltam a tükörbe. – Á, a lábam! – kiáltottam, nevetve. – Ideje, hogy leálljak a kiabálással. El kell mennem a tanácsba és elhozni azt a papírt. Semmi esetre sem volt újság, de megszoktam már a földi fogalmakat, és szerettem a hangulatát.

Nagy levegőt vettem és felkészültem a szavakhoz. Jól tudtam, hogy az ilyen utazás csak abból állt, hogy egy másik frekvenciára emeltem rezgésszintemet. Maga a “tér”, ahova kerültem, lehetett a fizikai világban, egy koordináta, egy másik értelemben viszont el sem hagyom ezt a szobát.

Most viszont már tudtam, hogy ha megtartom a figyelmem egy kifejezett fókusszal, akkor egy kiválasztott dimenziót tudtam érzékelni a többi közt.

Egyik helyről a másikba való átlépéshez csak erre kellett koncentrálni, és már meg is érkeztem. A kívánságaimat szóban is megfogalmaztam, hogy elkerüljem a félreértést és kirándulásokat a valóság egyéb lebujaiba, ahová egyáltalán nem vágytam. Bár általában könnyen kijutottam, ez korántsem volt élvezhető.

Elkezdtem mondani. – Zaladriel dimenzió, ZQX-33 szektor. Transzport.

Éreztem a szokásos émelyítő nyomást, amint elképesztő sebességgel haladtam át a dimenzió féregjáratán és megérkeztem új célomhoz.

Ahová mentem, egy bolygó felülete volt, melyet a földi tudósok ötödik dimenzióbelinek neveznének. A magasabb rezgés ellenére a lakóknak még testük volt, ami még feltűnően emberi alakú volt. A hasonlóság ellenére lényeges különbségek voltak képességeiket illetően.

Testük összetétele sokkal nagyobb arányban tiszta fény volt, mint amiről a legtöbb ember álmodni tudna. Bármilyen tárgyat azonnal képesek voltak teremteni a gondolat erejével.

Ezen kívül hozzáférésük volt a teremtő kollektív emlékezetéhez és hozzá tudtak jutni a szükséges információhoz. És ez még csak a jéghegy csúcsa; tudtam, hogy Harrynek sok időbe fog telni, amíg ezt az új információt képes lesz feldolgozni.

Hamarosan ő is olyan lesz, mint én, mint még sokan mások a bolygón, akik a felemelkedés mellett döntenek.

A tulajdonképpeni bolygó nem volt lakható az emberi test számára a magas argon, kén és ammóniagáz koncentráció miatt. Egy tipikus dupla nap körül keringett, ami elég érdekes állásokban mutatkozott a felszínen.

Réges-régen a bennszülöttek a két nap találkozási pontját tisztelték, ami körülbelül egy évente fordult elő.

Azóta már jócskán túlfejlődtek az ilyen barbarizmusokon, most már teljes spirituális magasságokba jutottak. Szubjektív években mérve sok-sok millió év volt, de számukra az idő már rég elvesztette jelentését.

Bizonyos értelemben vágyakozást éreztem az ittmaradásra, mert ez volt tulajdonképpeni hazám. Harry házában történő halálom igaz volt; valóban inkarnálódtam emberként, ami semmiképp sem volt nehéz, mivel minden lélek az Egynek a része, és ugyanabból az intelligens energiából álltak.

Közvetlenül halálom után visszaszereztem képességeim és Harryhez való kapcsolatom. Magam döntöttem úgy, hogy Harry mellett maradok a földön, senki más sem kényszerített erre.

Tudatában voltam annak, hogy Harry igencsak nehéz élethelyzetében önként ajánlkoztam, mert sok új csodás dolog fog történni vele, de ő még a kezdeti sokk és rettegés állapotában volt. Ha elég sokat dolgozok vele, egy év se kell, és kész lesz.

Tudtam, hogy eltökéltségem gyümölcsözni fog. Megtudtam, hogy Harry ugyanerről a dupla napú csillagrendszerről jött, mint én; hogy valójában én vagyok a rég elvesztett testvére. Várnom kellett, hogy ezt csak a megfelelő pillanatban fedjem fel Harrynek, mert ha Harry teljesen emlékezik arra, hogy ő kicsoda, hamar elvesztené érdeklődését a földön, ha nincsen megfelelően felkészítve. Ezt minden áron el kellett kerülnöm.

Esetleg áthozom a tükrön és lassan mutatok csak neki részleteket, de egy rossz sejtés valódi otthonáról egy rossz pillanatban biztos katasztrófa. Óvatosan kellett kijátszanom kártyáimat, lassan tervezve az eseményeket a különböző felfedések előtt.

Itthon békére találtam. Időnként visszanéztem, hogy a többi projekt, amit embereim végeznek, hogyan haladnak. Néhány fő kísérlet folyt egy új világ bioformálásán, és amint ki tudtunk lépni a lineáris időkeretből, meg tudtuk nézni teremtéseink hosszútávú hatásait.

Barátaim közül jó páran az új világ tervezésén fáradoztak. Feladatuk rendkívüli volt: a Földhöz hasonló körülményeket kellett teremteniük. Ehhez szükségük volt természeti, gabona, növényi, állati és emberi mintákra és örökítőanyagra, és ezek sokszorosítására a bolygóra való behozatalhoz.

Hamarosan eljön a idő, mikor szükség lesz rá, a közelgő 25000 éves téridő csomópont kinyílására való tekintettel. A Nagy erők úgy készülték, hogy akiknek nem sikerül megvilágosodni, ide kerül, hogy folytathassák 3 dimenziós karmájukat. A föld negyedik dimenziós bolygóvá vált, és munkánk szinte készen volt.

Kisebb csoportokban sok más dolog is folyt. Összes földi inkarnációra vállalkozó, tudatlan emberként létező testvérünk körül volt egy vagy két entitás, aki vezető és segítőként dolgozott vele, ősbolygójukhoz való kapcsolatát ápolta, amíg zajlott dramatikus földi életük.

Ezek a csoportok azon dolgoztak, hogy emberek életében jövőbeli eseményeket programozzanak a rendelkezésre álló eszközök segítségével, hogy a tévelygő embereket a fény és szeretet elveivel összhangban tartsák.

Külön csoportok dolgoztak álomtervezésen, és éjszakáról éjszakára saját gyártmányú álmainkat behelyeztük az álmaikba, azzal a reménnyel, hogy az illető talán legalább egy picire emlékezik majd, és felfogja, ki is ő valójában.

Munkánk messze volt a könnyűtől, mivel sok energiába telt lelassulni és emberek közé belépni. Az én képességem, hogy ezt nagyobb időszakokra megtegyem, csak azért volt, mert nemrég inkarnálódtam oda.

Bár sokkal gyakoribb rendszerességgel szerettem volna visszatérni hazámba, tudtam, hogy akkor a földre való visszatérés folyamata sokkal kínzóbb lenne. Olyasmi lett volna, mintha túl hirtelen jönnénk fel a spirtuális tengeri mélyből a vad szennyező földfelszínre.

Így csak rövid látogatásokra szorítkoztam – és még egy külön kihívás is volt, éspedig hogy Harry folyton blokkolta a tükreim, amik kapuként szolgáltak számomra.

A nehézségek ellenére fenn tudtam tartani éberségem, és nem könnyen hátráltam meg. Ennek a tervnek működnie kellett.

Egyedül gondolat által beléptem a tanácsszobába, ahol csoportom gyülekezett, hogy megbeszéljék a fejleményeket különböző területeken. Tudtam, hogy alig várták, hogy mit “mondok”, mivel nagy áttörés történt Harry életében, csak ő akkor még nem fogta fel valódi jelentését.

Annak ellenére, hogy Harry még a próbálkozásokkal és nehézségekkel volt elfoglalva, különös volt, hogy úgy döntött, visszamegy munkába.

A kerek tanácsszobának magas falai voltak, és éles sarkai egyáltalán nem voltak. A szoba maga egy mindenhonnan érkező gyengéd meleg fényben úszott, ami leginkább egy kupolára hasonlított.

A szoba közepén, ahol a fény a legerősebb volt, egy kristáyfehér asztal állt, ahol a testvérek ültek. Mihelyst érzékelték dimenzióbeli változásomat és belépésemet, felálltak, hogy üdvözöljenek. Semmiféle beszélt nelv nem volt, mivel ilyen primitív eszközökön már rég túlléptünk.

Ők küldék felém az első gondolatmintát. Az én arcom képe volt, egy hosszú időtartam, egy örömteli érzelem által követve. Lazán földi nyelvre fordítva ez annyit jelentett, hogy “John, rég láttunk! Örülünk, hogy újra itt vagy.”.

Azonnal feleltem. Megkönnyebülő érzések. Fény és szeretet képei. Aztán Harry képe a földön, azonnal igazi arcának képe által követve és aztán egy mozgó oszlopdiagram emelkedő oszlopokkal, majd egy hirtelen hangulatváltozás, amit elragadó érzést keltett a testben.

Aztán képeket mutattam, amint Harry visszatér munkájába. Lefordítva ez annyit tett, hogy “Higgyétek el, én is örülök, hogy látlak titeket. Az Egy nevében üdvözöllek titeket. Amint tudjátok, Harry, avagy Ska-re-ta, gyorsan növelte képességeit a “kórház”-unkban. Eredményként úgy döntött, újra integrálja magát az életbe és munkájába.”

A tanács egy tipikus féreglyuk képével reagált, amit a földre küldenek, és ezzel pár méterről felülnézetben meg tudták nézni Harryt, amint éppen velem kommunikál.

Ez a kapu, ha földi emberek láthatták volna, egy kis fénygömbként lett volna érzékelhető. Négy példa látszott aztán, amint segíteni próbáltam neki, mindegyik nagy elismeréssel által követve, amit Harry érzett, számomra pedig egy növekvő örömteli érzésként jelentkezett.

Aztán egy kép, amint Harry engem ölel és amint szüksége van vezetésemre. Ez Harry aurájában átlátszó szálakként látszott, ahogy tőlem elvontak energiát, szomorúság háttérérzéssel.

– Segítési próbálkozásaidnak csodás eredményei vannak Harryre, könnyebben érzi magát a bolygón. Harry számít rád és erődre ezekben a nehéz időszakban.

Még mindig ugyanabban a helyzetben küldtem egy képet önmagamról, amint egy székben kuporodok és homlokához tartom kezeim frusztráció és tehetetlenségben.

Aztán hat gyors különböző tiszta képet küldtem lehetséges jövőkről, amik felé Harryt próbáltam terelni, például gyorsabb elfogadás a kicsiny lények iránt, és önmaga iránt, aztán mindegyik kép szürkévé fakult.

Ezt egy nehéz érzéssel zártam, ami lehúzta a testet. – Sokat gondolkodtam ezen, és mindent megtettem, amit tudok. Több különböző alternatívával próbálkoztam, amivel könnyebb lenne életét kezelnie, de engedi, hogy eltűnjenek, minden további meggondolás nélkül. Olyan nehézzé válik ez néha.

A tanács az én képemmel válaszolt, és aztán egy 10 sorozatos képsorozattal, amikben egyéb, kevésbé szerencsés jövő volt leírva, amikben nem segítettem.

Ezt egy képpel folytatták, amiben egy ember veregette a vállát, majd Harryt, amint lassan lépcsőket mászott.

– De látod, John, sok más dolog történhetett volna, ami sokkal rosszabb lett volna, ha nem segítesz neki. Mit tehetsz hát? Mindenképpen halad előre, akkor is, ha lassú.

A gondolatok tánca folytatódott, egy élő, aktív párbeszédben. ami képeket, érzéseket, és érzelmeket képzett a testben. Ez volt a szótár, amit az egész világban használtak, egy kommunikációs módszer, mely meghaladottá tette minden egyéb beszéd/nyelv szükségességét.

Kevés félreértési lehetőség maradt ilyen kommunikáció mellett, ami sokkal könnyebbé tette egymás megértését.

Nekünk ezek a szimbólumok, képek, érzések és érzelmek talán tízszer gyorsabbak voltak, mint amit az emberi agy valaha remélni tudna emberi nyelven képezni, és sokkal pontosabb volt, mint a durva ajkak által képzett szavak és mondatok. A párbeszéd, immár közvetlenül lefordítva, folytatódott.

– Oly sokat tettem érte, és néha olyan fárasztó tud lenni.

A válasz gyors volt és pozitív. – Tudatodban kell tartanod mindazt a jót, amit teszel érte. Emlékezz arra, hogy fejlődése, ami nekünk olyan ismétlődőnek és lassúnak tűnik, egy 3 dimenzióban rekedt lény számára egész jó. Tudjuk, hogy sikerrel fogsz járni és visszahozod őt teljes tudatosságába.

A fény a teremben feléledt és elhalványult. – Tudom, de ez nagyon nehéz sokszor, kimerültnek érzem magam.

A tanács egy vakító fehér fényt és mindent átható szeretetet küldött felém. – Emlékezz, John, emlékezz az Egyre. Ez az, amit tennünk kell, hogy visszatérhessünk. Menjél, és neveld a gyermeket.

Fénytestem erőssége nőni kezdett. – Igazatok van. Nem adhatom fel; az ő fejlődése mindannyiunknak lényegbevágó a további sikerekhez. Most már látjuk a különböző megvilágosodási lehetőségeit, és sokan vannak számban.

– És a te kitartásodnak köszönhetően nőnek minden nap.

– Ez igaz. A tanács milyen további lépéseket javasol ebben a helyzetben?

Tudtam, hogy ezzel a kérdéssel a szokásos gyors válasz elmarad. A lények közel mentek egymáshoz egy tökéletes kört formálva, és énekelni kezdtek egységes, harmonizáló zenei hangokat és erősen világítani. Egy meditatív tudatosság állapotába mentek, hogy ilyen kérdéseket megválaszoljanak.

Egy fodrozódó, hullámzó energiaoszlop tekergett köreikből az egekbe. A mienknél magasabb dimenzionális szintekkel léptek kapcsolatba, olyan szintekkel, amik tanácsot adtak nekik, mielőtt végső akcióba fogtak.

Csak a csoporttudatosságnak volt olyan ereje, hogy ezt a vezetést elérje. Néhány perc után kezdtek visszatérni szokásos színeikbe és a kör elszéledt, a zümmögés abbamaradt.

– Az Egy megszólalt – küldték felém. Ilyenkor nem szakíthattam őket félbe. – Úgy tűnik, Ska-re-ta-nak még fontosabb a küldetése, mint azt először gondoltuk.

Most kicsit újra kell programoznunk téged, hogy biztosítsuk Ska-re-ta küldetésének sikerét. Ezért kapsz egy erőteljes tanulási eszközt. Készülj fel.

Hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül két hatalmas obeliszk jelent meg a teremben, a tanács mindkét oldalán. Ilyen manifesztáció nem volt szokatlan, mivel bármit létre tudtunk hozni csupán elgondolással.

A hosszúkás piramisalakok majdnem az egész tanács magasságáig értek. Elkezdtek parázslani, piros, narancs, sárga, majd zöld, kék és ibolyaszínben, végül fehér fénybe.

Ez a kiterjedés egy hanggal volt összefüggésben, ami folyamatosan emelkedett hangmagasságában, mintha egy nagy dimenziógépet indítanának el.

Pont, mikor arra gondoltam, hogy most már nem lehet hatalmasabb ez az intenzitás, egy fénycsóva lövellt ki a két piramisból, és csuklómba ütött! A becsapódás ereje szó szerint a földre döntött.

Fénytestem reszketett ettől a hatalmas erőtől, ami áramlott beléje.

Amint viszafordultam a földön, tele voltam energiával. Valami óriási történt most – valami minden leíráson túli, amennyire megértettem ezt. Magasabb szinteken való jártasságom ellenére ilyet még nem tapasztaltam. Nagyon izgatott lettem és kíváncsi.

Vágytam rá, hogy megtudjam, mit is csinált most a tanács – sosem történt még ilyesmi velem!

– Mi történt velem? Mit csináltatok? – kérdeztem, egyfajta visszafojtott energiai légzéssel.

– Az Egy beszélt. Életenergiáid gyorsítása lett biztosítva, hogy jobban teljesíthesd ezt a küldetést. Nem fogod tudni, hogyan használd ezt az új képességet, csak amikor szükséged lesz rá. Abban a pillanatban közeledj az Egy felé, és akkor kapod meg a további utasításokat.

Energiamezőm hullámzott. – Miféle további utasítások? Mit értetek azalatt, hogy fontosabb küldetés? Több infót kérek!

– Ska-re-ta-nak sok emberen kell segítenie. Arra készül, hogy ezeket az igazságokat másoknak tanítsa. Teljesen be kell fogadnia azt a tudást, amit tudunk adni neki, és ezáltal megnyitni a kommunikációs protokollt, amit itten használunk. Azaz, röviden, üzenetküldő lesz a tanács számára.

Amint tudjuk, az idő a lelkek szüretét megengedő dimenzionális kapu megnyílásához nagyon közeledik. El kell mondania másoknak, hogy ez a szüret/felemelkedés lehetséges. Az Egy úgy döntött, hogy egy hangot kapunk, amin beszélni leszünk képesek, rajta keresztül, közvetlenül a testvéreinkhez.

– És ez hogyan kapcsolódik ez az én munkámhoz? – Képeztem gyorsan, emelkedő energiával.

– Azt te magad fogod megtudni, a közeljövőben.

Ráébredtem, hogy jelenlétem nehéz kezdett lenni a teremben. Ez arra fordítódik, hogy “kapcsolatom itt gyengévé válik, el kell búcsúznom tőletek”.

Végül mindketten az univerzális zárási gondolatmintát küldtük, egy gyönyörű képet fénnyel, átható egység érzésével. – Béke legyen veled az örökkévaló szeretetben.